24 november 2017

Nem olvasok kommenteket, de barátaim jelezték, hogy Parkinson-kórom kapcsán több ilyen jellegű komment született: „nézd meg, agykontrollos, mégsem tudja meggyógyítani magát”. Eddig ugyan még valóban nem sikerült meggyógyítanom magamat, de nem adom fel, küzdök tovább. Ehhez erőt ad eddigi legnagyobb öngyógyítási sikerem, amit így írtam meg:

„Tompa, bal oldali, vesetáji fájdalmak miatt fölhívtam urológus barátomat. Az ultrahang 4 mm átmérőjű – kis borsónyi – követ mutatott ki a vesében. (Ennél kisebb kő akadt el ugyanezen az oldalon a vese és a húgyhólyag között a 80-as évek elején, ami miatt akkor hasfelmetszésre került sor… ) Hazamentem, és az első utam a laboromba vezetett. Képzeletben hangyányira kicsinyítettem magam, és hátizsákkal a hátamon bemásztam a vesémbe. Elemlámpám fényében egy – hozzám képest – hatalmas követ pillantottam meg a gyönyörű barlangban, amelynek alján patakként csörgedezett folyamatosan termelődő vizeletem. Letettem a hátizsákomat, majd elővettem belőle a Black & Decker típusú, akkumulátoros fúrógépemet. Tán 100 lyukat is fúrtam képzeletben a kőbe. Ezt követően a sósavat tartalmazó üveg került elő a hátizsák mélyéről, amit több oldalról a kőre locsoltam. „Hallottam” és „láttam”, ahogy az erős sav pezsegve oldja ki a meszet a kalcium-oxalát összetételű kőből. Végül előkerült a zsákból a hatalmas pöröly is, amivel apróra zúztam a fúrástól és savazástól már erősen megroskadt követ. Naponta ismételtem e szórakoztató jelenetet, s minden alkalommal úgy éreztem, hogy egyre kisebb követ találok már csak a „barlangban”. Két hét múlva kontrollvizsgálatot kértem barátomtól. Hosszasan kereste a követ, de nem találta. Mit mondjak, meglepődött…”

Továbbá, Assisi Szent Ferenchez hasonlóan én is így imádkozom: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni; adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet; és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!”

Domján László