A bunyevácok – több magyarországi néprajzi csoporthoz hasonlóan – viseletükön keresztül igyekeztek a világ elé tárni anyagi helyzetüket. Hímzéseiken felettébb kedvelték a fehér színt, és nagyon ügyeltek a színnel együtt járó követelményre, a tisztaságra is. Jól tükrözi ezt az idős bunyevác asszonyok elmondása, akik szerint a XIX–XX. század fordulóján a fehérneműt tizenegyszer mosták át háziszappannal, majd keményfa hamuból készített lúghoz tizenegy üst vizet melegítettek, és ezzel forrázták le a ruhát. A nők kedvelték a drága selyem, bársony, brokát anyagokat. A ruházatuk a századfordulón polgárias jellegű volt: a szoknya földig, az 1900-as évektől bokáig ért, alatta több alsószoknyát (dolnje szuknja) viseltek. Az ing (kusulja) fölé vették a selyemből, bársonyból szabott, aranyszalaggal szegélyezett mellénykét (pruszluk). A fent említett ruhadarabok díszesebb példányai közül az udvar felőli ablaknál lévő szekrényre (sifonér) akasztva láthatunk néhányat.

A bunyevác nők a harisnyájukra (csorapa) az öltözet szövetéből készített papucsot (papucsa) húztak, a XIX–XX. század fordulóját követően azonban már bőrcipőt. A férfiak selyemből vagy bársonyból készült, ezüstgombokkal díszített mellénye a magyarok körében is elterjedt.

A szobai kemence mellett bölcső áll az újszülöttel, a kemencepadkán pedig a babina, egy étellel teli, kenyérruhával (peskir) letakart kosár, amit a közeli hozzátartozók vittek a gyermekágyas asszonynak.

A falakon elhelyezett szentképek a bunyevác nép mély vallásosságáról árulkodnak, a keretezett fényképek pedig a családi kötelékek erősségének tükrei. A bunyevácok között a nagycsaládi szervezet a XX. század első feléig meghatározó volt.

Néhány fénykép az ünnepi alkalmakat szemlélteti. Így például a krályicák, a pünkösdi királynék járásának szokását, amit Baján, Bajaszentistvánon a bunyevácok a két világháború között még gyakoroltak. Ilyenkor általában három pár fehér ruhába öltözött, szalagokkal díszített, koszorús nő, és egy kis királynő vonult fel. Az első pár kardot tartott a kezében, a második pedig egy selyemkendőt a két végénél fogva. Közöttük haladt a legkisebb királyné, kezében fehér kendővel, a pénzbeli adományok számára. Amikor megállították őket, a kis királynőt vánkossal fedett székre ültették, énekeikbe pedig belefoglalták a jótéteményes nevét.

A hátsó szoba (sztrazsnja szoba) közepén szintén asztal van, és itt is található ágy, a konyha felőli sarokban pedig kemence. A felállított szövőszék a téli időszak egyik jellegzetes női munkavégzését rekonstruálja. Az ügyes kezű bunyevác asszonyok a XIX–XX. század fordulója táján még rendkívül finom puhaságú, különös szépségű női ingvállakat szőttek kelengyéül leányaiknak. A sifonból készült ingek, az ún. opletykák bevarrt ujját díszesre szőtték, ezt csancsánának nevezték. Az ingujj díszítése úgy történt, hogy szövés közben egy szálat felemeltek, ez alá egy más anyagú fonalat fűztek, majd ismét leengedték a megemelt szálat, ezáltal rögzült az eltérő fonalszál. A díszítő sodrott pamutfonalat a Baja környéki szövéssel foglalkozó magyar és bunyevác asszonyok a „sóti”-nak nevezték. A nagy türelmet, kitűnő szemet, sok időt követelő munka dacára a szövő asszonyok 20–40, ritkábban 50 db csancsánával díszített női inget készítettek lányuknak hozományként. Az ingek szépségük, finomságuk miatt eredetileg ünneplő viseletdarabnak számítottak, csak később, a XX. század közepén váltak az idős asszonyok körében munkavégzéskor használt ruhafélévé. A csancsánás ing sok esetben elkísérte használóját élete utolsó útjára is.

A tájház sajátos színfoltját jelentik továbbá a házilag szőtt gyapjúpokrócok, ágy- és asztalterítők, a festett gyapjúból készített kötények (pregacsa), tarisznyák (torba). A XX. század első harmadától a szövőszéket azonban már inkább gyapjúszövésre, később rongyszőnyeg készítésére használták.

A hátsó szoba alápincézett, itt bort és zöldséget tároltak az egykori tulajdonosok. A pincét követően a léckerítéssel leválasztott gazdasági udvarba érünk, melynek első helyisége a kamra (komora). A lakóház egyik legfontosabb helyisége, hiszen itt halmozták fel mindazt, ami a mindennapi megélhetéshez szükséges volt. A helyiség mennyezete a többivel ellentétben nem deszka, hanem nádszövet, amit belülről nem tapasztottak.

A kamra után egy nem túl nagy, mindössze néhány ló befogadására alkalmas istálló (staja) következik. A helyiség a lószerszámok, kisebb állattartó eszközök bemutató helye.

Magyarország egyetlen Bunyevác Tájháza az év folyamán tavasztól őszig fogadja a vendégeket.