... A tehetséges fiatal művész a vidéki kisváros  helyett Budapestet választotta, ahol 1932-1958 között a Népművelési Bizottság esti tanfolyamain oktatott, majd 1959-1969 között rajztanárként dolgozott. Az ötvenes években a Magyar Filmgyárnak készített dekorációs munkákat, reprezentatív helységek falait díszítette illusztrációival, de mint a Nagy István Képtárban most is látható nagy belső elmélyülésről árulkodó portrékat, tájképeket is festett. Édesanyjáról készített portréi az anya iránti mélységes szeretetről és csodálatról tanúskodnak. Édesapját megmintázva az apának állít emléket azzal az erővel és hittel, amit egykor tőle kapott. Művészi hitvallása szól a hozzánk minden alkotásából: „Az életet látom meg minden rügyben, fákat, virágokat, naplementét…Lelkem érzelmeit, szimbólumokat festek…Akkor vagyok boldog, ha festhetek, bármilyen fáradt vagyok, új erő költözik belém.”

Festőművész apa és két festő gyermeke… Egymástól távolodó sorsok, de legmélyebb rétegeikben titokzatos egyezések… Olykor eltérő műfajok és kifejezési formák, mégis fölismerhető rokonság és hasonlóság a művekben.

Mi teszi oly egységessé művészetüket ? Talán a szemlélet rokonsága. Vagy művészetük egylényegűsége. Műveik természet és emberközpontúsága.

Bár a művészettörténet nincs híjával az olyan eseteknek, amikor egyetlen dinasztiában apáról fiúra száll az alkotó tehetség, elképzelni sem lehet szebb és szorosabb rokonságot, mint azt, amikor a művészetek társulása, a múzsák „testvérisége” egyetlen család tagjai között, szülő és gyermek, testvér és testvér kapcsolatában valósul meg.