Amikor Isten a világot szülte, 
a mindenség az ujjára fagyott. 
Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne, 
föléjük gyujtotta fönn a Napot. 
Recsegtek a jegek, 
amint a tűz-gyerek 
fölfele tört. 
S éledt a föld. 
A lánggömb kék útján végiggurult, 
aztán a tükröző mélységbe hullt: 
habokra ráhajolt, 
szikrázva fuldokolt, 
pirosan elhasadt, 
mint aki sugarat 
többé se hint - 
de reggel visszatér az égre megint. 

És ahogy a Nap a hevét kifújta, 
a szinekbe-bomlott világra újra 
árnyék hajolt. 
S fölkelt a Hold. 
Ujjasan elomló 
éjszakai fény, 
szelid helytartó 
a király helyén. 
Míg hajnal előtt 
szunnyad a színek csokra, 
fehér legyezőt 
terít a habokra. 
Az örök szerelmet példázza ő: 
dagad és apad, de mindig visszajő. 

S hogy fény legyen itt lenn 
ha a Hold kiapadt: 
kigyujtotta Isten 
a csillagokat. 
Nem-változók, aprók, kemények: 
örök szeretetről beszélnek. 
S ha burkot vonnak az égre a rémek: 
eltűnnek, aztán megint visszatérnek. 
  
A világ világolt élettelen. 
Hiányzott mindenből az értelem. 
Hogy legyen, aki épít, rombol, 
ember készült hóból és koromból: 
szájában édesség, 
fejében fényesség, 
szivében lüktet a vér 
s mindegy, hogy mi neve, 
boldog-e, szives-e, 
kinek a kedvese: 
elmegy és vissza se tér.

Weöres Sándor